Az amerikai staffordshire terrier

Az eredet:

A fajta megismerését legjobb egy rövid visszatekintéssel kezdeni, "a jelened gyökereidben rejtőzik" elv alapján. A történet a középkori Anglia marhaterelő és – lefogó kutyáinál, a bulldogoknál kezdődik. Ezeket a hatalmas tömegű, masszív felépítésű ebeket senki se tévessze össze a jelenkor angol bulldogjaként ismert kutyájával.

A cirkuszi látványosságok iránt fogékony kor vállalkozó szellemű képviselői hamar felismerték, hogy a mészároskutyák nagyra becsült tulajdonságai más területen is remekül hasznosíthatók, s ezzel el is érkeztünk az állatviadalok szégyenletes korszakához. A hihetetlen népszerűségnek örvendő rendezvényeken a bulldogok nemcsak medvékkel, farkasokkal küzdöttek sikeresen, de egymással is véres harcokat vívtak. Az 1700-as évek végén azonban már bulldog és vadászterrier keverékek is megjelentek a viadalokon. Tulajdonosaik e keresztezésektől nagyobb fürgeséget, kitartást (értsd: a harcban való sikeresebb résztvételt) vártak, amit ezek a bulldogoknál kisebb termetű kutyák igazoltak is, olyannyira, hogy néhány év alatt gyakorlatilag kiirtották közvetlen őseiket a harci arénákból. Az 1800-as évek elején a bulldog és terrier keverékek tenyésztése két irányba folyt Angliában: az egyik James Hinks nevéhez fűződik (az angol bullterrier megteremtője), a másik pedig a bányáiról és nehéziparáról híres Staffordshire-vidékre volt jellemző – ennek köszönheti létét és nevét a mai staffordshire.

Erre az időszakra tehető az Európából Amerikába irányuló tömeges kivándorlás megindulása is: a jobb élet reményében hajóra szállók nemcsak ingóságait, de veterán bulldogjaikat, illetve bulldog-terrier keverék állataikat is magukkal vitték. Ezek a kutyák az Újvilágban nemcsak meghonosították a viadalok "nemes" intézményét, de egymással folyamatosan keveredve számtalan – vidékenként, sőt gyakran városonként eltérő – változatot hoztak létre. Ezek a színükben és méretükben is jelentősen különböző típusok rendkívül változatos neveken váltak ismertté, azonban mindegyik elnevezés utalt ezen kutyák harci eredetére, illetve felhasználásukra.: pit dog (a viadalokra használt földbeásott verem, vagy palánkkal lekerített térség angol neve: pit), yankee terrier, yankee bulldog, hogy csak néhányat említsek. Esetükben egyetlen tenyésztési cél létezett: a kutyaviadalra való alkalmasság, a küzdelmekben remélt jobb eredményesség. A "jobb marad életben" kegyetlen szelekciós gyakorlat azonban elindított egyfajta homogenizációt: hamar kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a 45–50 cm-es marmagasság a kb. 25–30 kg-os testsúllyal párosulva. A többé-kevésbé kialakult méreteken túl azonban még mindig számtalan típus létezett, elsősorban a fejforma és a testfelépítés területén jelentkeztek a legszembetűnőbb különbségek. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem a legelőnyösebb küllemre való törekvés volt a tenyésztői munka alapja, hanem a tökéletes fizikum és küzdőszellem kialakítása volt a cél. Az 1898-ban, a Michigam államban Detroitban megalakult a United Kennel Club mindenesetre megkezdte ezen kutyák regisztrálását – amerikai pit bull terrier néven.

Akadtak azonban olyan tenyésztők és más kutyabarátok, akik szerint e pompás állatokat céltalanul véreztették el a kegyetlen viadalokon és a bennük rejlő bámulatos képességeket oktalanul elpazarolták. Ezért tervszerűen láttak hozzá kutyáik keresztezéséhez, a fizikumon túl immár súlyt helyezve a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelő és szerető, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük. Nekik köszönhető, hogy az amstaff olyannak alakult ki, mint amilyennek ma ismerjük: a végtelenségig játékos, kedves és odaadó társ, aki azonban kész bármi áron megvédeni szeretteit és a reá bízott értékeket.

Az évtizedekig tartó tenyésztői munka eredményeként az egykori viadoregyedektől származó "showváltozat" egyre jobban elkülönült a továbbra is kutyaharcra használt állománytól. Az új változat – hiszen ekkor, nagyjából a századforduló környékén még nem beszélhetünk önálló fajtáról – egyre népszerűbbé vált és elkötelezett hívei szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket határozottan megkülönböztessék a véres felhasználásra utaló s éppen ezért rosszul csengő pit bull nevet viselő kutyáktól. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után, melyek közül érdekességként érdemes megemlíteni az amerikai bullterriert, végül az amerikai staffordshire terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a tenyésztők részéről. Az American Kennel Club is ezen a néven kezdte törzskönyvezni őket 1936 nyarán, s ekkor alkották a fajta standardját, amely azóta változatlan formában áll fenn. A másik szervezet, az UKC (illetve a később alakult American Dogbreeders Association, röviden ADBA) egyébként a mai napig csak a pit bull terrier elnevezést fogadja el, s nem "vesz tudomást" az amstaff – mint önálló fajta – létezéséről. A legnagyobb nemzetközi kutyás szervezet, az FCI viszont csak és kizárólag az amerikai staffordshire terriereket regisztrálja, s ezzel nem a pit bull, mint hajdani gladiátor ellen tüntet. Arról van csupán szó, hogy az UKC –, illetve ADBA – törzskönyvvel rendelkező kutyák tenyésztőinek körében csak nemrég vált általánossá a küllemre való tenyésztés, így a pit bullok esetében még nem beszélhetünk szigorúan rögzített fajtaleírásnak többé-kevésbé megfelelő állományról. A fejtípusok sokfélesége, a tág mérethatárok miatt a pit bull terrier (még) nem nevezhető – szaktenyésztői értelemben vett – kiforrott, önálló fajtának.                      Kocsis Miklós.